Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyilt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém...
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!

Ha ellobog majd ifju lángom,
Ha majd zokogni sem tudok
S a sok, rommá verődött álmon
Dermedten összeroskadok,
Vajon a nyugvás tompa kínját
Érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyón fogom visszasírni
Az örök, kínos szenvedést?

Ha ellobog majd ifju lángom
S örök megnyugvás int felém,
Milyen szellem fog felkeresni
Testemnek porladó helyén?...
Az örök vágy lángszellemének
Árnya kisért majd engemet,
Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
Érzem, tudom, hogy nem lehet!

Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna…
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha…
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.

Ady 1913-ban írta meg Önéletrajzát. Színházi terveit sajnos már nem tudta véghezvinni...

Arra gondoltam elõször, hogy úgynevezett életrajzomat szigorú logikával kezdem ennek az írásnak a napján, s végzem megszületésemnek, ez igazán nem fontos eseménynek, dátumával. De az én életkoromban már meggyávul egy kicsit az ember, s nem mer már könnyen az öreg szabályok ellen lázadni, tehát kezdjük csak avval, hogy születtem.

Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22.

Mester, egy ifjú ember szól im köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven
S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden
S látta fénylõ szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szelíden s oly mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig.
Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen...

Csodállak, aki jöttél e vig Kánába s készitsz
Setét, erõs bort nékünk könnyeid szent vizébõl,
S áldlak, mert újra zengõ s ámbrás, csókod ízétõl
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis.

Ady költészete a századvég lírájából nõtt ki. E korszakban sorra jelentek meg a magyar költészetet megújítani szándékozó törekvések, és elsõ köteteiben még Ady is az õ követõjükként indult. A döntõ lépést Ady a harmadik kötetével (az Új Versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége.

Versei gazdag, összefüggõ jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerû tájversekrõl, szerelmeskölteményekrõl, magyarság-versekrõl, háborúellenes költészetrõl, létharc-versekrõl beszélni Ady költészetét illetõen, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg, de a részek is csak az egészben kapják meg jelentésüket.

1877-ben született Érmindszenten. 1888 õszén a nagykárolyi piarista gimnázium elsõ osztályába íratták be, s az alsó négy osztályt ebben a katolikus iskolában végezte el. 1892 szeptemberében Zilahon, a Wesselényi Miklós Református Kollégiumban folytatta gimnáziumi tanulmányait. Versekben vallotta meg ragaszkodását iskolájához s tanáraihoz.

Nietzsche hatott rá
A család úgy döntött, hogy a nagy fiú jogász lesz. Ady tehát 1896 õszén beiratkozott a debreceni jogakadémiára.